Hóember születik
Hófehér hópihék szállingózva
hullnak.
Bokrok, fák, háztetők fehérbe
borulnak.
Az utat, a járdát vastag hó
takarja.
Csak szél úrfi játszik,
itt-ott felkavarja.
Lám, nyílik egy ajtó, vidám
ricsaj támad,
apró gyereksereg indul a
világnak.
Ők még óvodások, várták már a
havat,
remélik, hogy könnyű, puha, s
könnyen tapad.
Felöltöztek szépen. Kesztyű,
kabát, sapka.
Sál került nyakukba, csizma
lábaikra.
Kell is a védelem, kinn a
nagy hidegben.
Vidám várakozás csillog a
szemekben.
Óvónéni is jön, – együtt
szőttek tervet,
- hogy egy hóemberbe “életet
lehelnek”.
Apró kesztyűs kezek havat
markolásznak,
próbálják formálni. Kesztyűs
kézzel bánnak,
a friss. puha hóval, ami
összetapad,
s láttán a sok ovis mosolyra
is fakad.
Apró hógömböcskék vannak a
kezükben,
s rögtön huncutságok járnak
az eszükben.
Megdobom a Jancsit, –
gondolja Juliska
a Pirit, a Petit, – hosszú
lesz a lista.
Repül a hógolyó, s jön a
válasz rögtön,
hócsatában bátor a
nagyobb, s a pöttöm.
A szemek csillognak, arcok
kipirulnak,
hóból készült golyók egyre
szállnak, hullnak.
A nagy hócsatának sose lenne
vége,
de a hóembert is építsük meg
végre!
- Szól az óvónéni – s egy
hógolyót görget.
Hó, amerre elmegy, már nem
lepi a földet.
A golyóra tapad. Nő az
“istenadta”,
nem kis hógolyó már, hanem
egy nagy labda.
- Gyertek, segítsetek, alig
bírom tolni!
S lám a kis lurkóknak nem
kell többször szólni.
Tolják, kerekítik, át sem
érné karjuk.
- Megnő a hóember, ha nagyon
akarjuk!
Kész van az első gömb, – Ez
lesz majd a lába,
ezen jön jövőre velünk
iskolába.
- Gyúrjuk meg a törzsét,
induljon a henger!
Újabb gömbbel bővül az épülő
hóember.
Törzsére nagy fej kell,
- Hóember ezt kapja!
- Nehogy rácsússzon a nagy
vödör kalapja!
Sárgarépa az orr, fekete szén
szemek,
ügyesen felrakják, apró,
kesztyűs kezek.
Szájat is rajzolnak, hogy
tudjon beszélni.
De míg karja nincsen, addig
nem fog élni.
Gyúrnak neki azt is,
törzséhez tapasztják.
- Jaj, a cirok seprűt, az
ajtónál hagyták.
Az is előkerül és nagy sikert
arat.
Kell, hogy a hóember söpörje
a havat.
Elkészült a nagy mű, szépen
körbeállják,
titokban a fiúk Őt is megdobálják.
De nem árt meg neki, sőt,
mintha nevetne,
úgyis az a vágya, hogy gyerek lehetne.
A délelőtt elszállt, ebéd
várja őket,
beterelik szépen a
“hó-építőket”.
Be nem áll a szájuk, annyi
volt az élmény.
Kint meg egymagában füstölög
a kémény.
A hóember körülnéz, – nem
alussza álmát,
birtokba veszi a havas
birodalmát.
Reménnyel szívében a holnapot
várja.
Ha lesz még elég hó, neki is
lesz párja.
/Aranyosi Ervin/
