Ajándékot kaptunk...

Nem ér semmit a szó

nem mond semmit a dal

versem is halkan szól

    s egy köszönetet szaval…

Makk Marci

Makk Marci és az ő faluja:

(vasútállomással, babakocsival, házakkal, virágokkal)

Hogyha most elindulok,

aztán balra fordulok,

egy kis útig, titkos útig

lábujjhegyen eljutok.

 

Egyik oldalt házak háta,

fal a másik oldalon,

és a lombok zöld szakálla

átömlik a kőfalon.

 

Nem jár erre senki, senki,

csak talán a Nem-tudom-ki,

az is akkor, hogyha kell,

kézen fogva Senkivel.

 

Messze innen utcalárma,

messze dong a kis vasút,

így bújik a -

pszt, pszt!

így lapul a -

pszt, pszt!

titkos

út. 

Születésnap....

A manó csoport születésnaposai

Mi vagyunk a torta, a tortán az öt gyertya:

a szülinapos és választottjai

„Megint egy évvel öregebb lettél, és bölcsebb is talán,

Őrizd meg az emlékeid és légy nagyon vidám,

Köszöntünk hát téged, ha már így együtt vagyunk,

S ajándékul fogadd el vidám kis dalunk…”

 

Óvodai mocorgó

Jár a lábam, jár a kezem,

és én ezt észre sem veszem.

Óvó néni olykor rám szól:

- Elég már a mocorgásból!

Aludni kell, vagy épp' enni,

de oly nehéz jónak lenni.

És a lábam, és a kezem

mindig külön jár az nekem.

Aludni kell. Tudom én is,

de a lábam rugdal mégis.

A kezem se szófogadó,

szamárfület mutogató.

Minden gyerek rajtam nevet,

csak az óvó néni szeret.

Megsúgtam a titkot néki:

- Jó vagyok én óvó néni,

csak a lábam és a kezem,

nem fogad szót soha nekem.

(Juhász Magda)

A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott.
Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre...

Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.

Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll készen az asztalán a pár cipő.
A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.

Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál: pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle.
A suszter este ezeket is szépen kiszabta."A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."

De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott. Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta.

S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült.
A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.

Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán - mielőtt lefeküdtek - azt mondta a feleségének:

- Hallod-e, lelkem, mi lenne, ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?

Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát, nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak.
Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában. A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:

- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt!

Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta.
Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók. 

Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek:

"Ugye, ilyen csinos fiúk vagyunk?

Többet bizony nem is suszterkodunk!"

- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.

Nem is jöttek vissza soha többet. A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

(Grimm mese)

  A só

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.

     Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

     - Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

     - Mint a galamb a tiszta búzát - mondá a leány.

     - Hát te, édes lányom? - kérdezte a középsőt.

     - Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt.

     - Na, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?

     - Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelt a kicsi királykisasszony.

     - Mit beszélsz, te haszontalan lélek - förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

     Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.

     Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

     Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

     Utánamegy a királyfi, s beszól:

     - Ki van itt?

     A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt.

     Újra kérdi a királyfi:

     - Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére!

     A királykisasszony most sem mert szólni.

     Harmadszor is kérdi a királyfi:

     - Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök!

     De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogvaszepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no ... ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát.

     Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb.

     Mondta egyszer a király:

     - Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!

     - Lelkem, uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

     - Jól van - mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

     Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

     No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

     De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.

     - Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz?

     - Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

     - No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

     - Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondá a fiatal király.

     Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya.

     Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek)

Mese a vízilóról, aki félt az oltástól

Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól. Másra gondolni sem tudott, csak az járt a fejében otthon, a játszótéren, a moziban és a strandon, ahol a legjobban lehet elmélkedni. Feküdt a vízben, és arra gondolt, mi lesz, ha már holnap beoltják? Meg kell kérdeznem, hátha a többiek tudnak valamit.

- Nem tudjátok, véletlenül, mikor lesz oltás - kiáltott oda a krokodiloknak, libáknak, leveli békáknak és a pelikánnak -‚ nem holnap? 
- Lesz, amikor lesz - bugyborékolták vissza a krokodilok, és tovább dobálták nagy, sárga labdájukat, hogy csak úgy fröccsent a víz. 
- Minek törnénk ezen a fejünket? - kiáltották a leveli békák a parton, s feltettek a lemezjátszóra egy új lemezt, amin vidám dalok voltak.

- Hát nem éppen semmiség az oltás, fontos dolog az - mondta a pelikán, de senki nem hallotta szegény fejét, mert a lemezjátszó túl hangosan szólt. 
- Hogy lehet ez - töprengett a víziló -‚ senki sem gondol az oltásra. Valószínűleg nem tudják, hogy olyankor egy tűvel megszúrják az embert. És nem tudta kiverni a fejéből ezt a képet, s egészen beleizzadt a nagy félszben.

S amint javában izzad, egyszer csak jön a postás, levelezőlapot hoz, s rajta csak ennyi: Jelenjen meg oltásra. 
A víziló ijedtében akkorát csuklott, hogy az utcán megálltak a villamosok. 
- Mi történt?! - kiabálták a zsiráfok, a zebrák meg a kenguruk; ugyanis mindnyájan épp a doktor bácsihoz mentek. 
- Semmi, semmi - nyugtatta meg Őket a kalauz, csak a víziló megijedt az oltástól, már megyünk is tovább. 
Mikor megérkeztek a rendelőbe, szépen leültek, várták, mikor kerül rájuk a sor. A békáknál ott volt véletlenül a lemezjátszó a vidám dalokkal, úgyhogy kellemesen töltötték a várakozás perceit. 
- El kellene menni a vízilóért - mondta a pelikán. Fogta magát és ment is. De a vízilovat nem volt könnyű megtalálni, mert elbújt a függöny mögé, és egész testében reszketett, hogy csak úgy táncoltak a kredencen a poharak.

- Ne butáskodj - mondta a pelikán -‚ gyere! Semmi bajod nem lesz, egy kicsit megcsípnek, ezt még a kis nyuszik is kibírják. Ha nem jössz, mindenki rajtad fog nevetni, nem éri meg. 
- Jó, felelt a víziló, mert látta, hogy nincs mit tenni -‚ de fogd közben a kezemet. -Rendben van, fogom a kezed - felelt a pelikán, s elindultak. Útközben találkoztak a tyúkkal, az elefánttal, s a kis nyuszival, s mindegyikük azt mondta, hogy az egész semmiség, csak megcsiklandozza az embert, ki lehet bírni, nem kell félni. 

“Könnyen beszéltek - gondolta magában a víziló -‚ már túl vagytok rajta. De mi lesz velem?” - és csorgott róla a veríték. 
- Maga teljesen meg van izzadva - mondta a doktor bácsi, mikor a vízilóra került a sor. 
- Ez neki olyan kedvtelése - szólt közbe a pelikán, aki kézen fogva tartotta a vízilovat. - Van, aki pingpongozni szeret, van, aki izzadni. 
- Aha - bólintott a doktor bácsi -‚ én meg azt hittem, hogy fél. 
- Ugyan - mondta a pelikán -‚ egy akkora nagy állat azt sem tudja, mi az, hogy félni. 
- Hát akkor nekilátunk - szólt a doktor bácsi, és fogta az injekciós tűt. Mikor ezt meglátta a víziló, olyan fehér lett, mint a fal. 
- Mi az - kérdezte a doktor bácsi -‚ miért olyan fehér ez a víziló? Fehér lehet egy egér, de nem egy víziló! 
- Ő ilyen különös víziló - felelte a pelikán -‚ fehér víziló, s belőle csak egy van. 
- De egy perccel ezelőtt még szürke volt - mondta a doktor bácsi. 
- Igen - így a pelikán -‚ az egyik pillanatban szürke, a másikban már fehér, ezért is olyan ritka példány. 
- Jól van - mondta a doktor bácsi -‚ ha ez olyan ritka-különleges víziló, akkor nagyobb gondot fordítunk az injekcióra. - És nézegette, hova szúrja a tűt. 
“Most fog fájni” - gondolta a víziló, és becsukta a szemét. 
- Kellemetlen - dörmögött a doktor bácsi, és a víziló hátára bökött - itt túl vastag a bőr, megpróbáljuk máshol. 
De kereshetett ítéletnapig, vékony bőrt nem talált. 
- Nincs mit tenni - jelentette ki végül -‚ vízilóbőre van, beletörne a tű. Nem olthatom be, nem haragszik? 
A víziló rámeredt a doktorra, pislogott egyet, aztán táncolni kezdett ott a rendelőben, és kurjongatott. - Miért is haragudnék, nem történt semmi, viszontlátásra! - és futott, futott, egyenesen strandra, teli torokból nevetett és fröcskölt, annyira, hogy a békáknak is rá kellett szólniuk, hogy nem hallják a lemezjátszót. 
De képzeljétek, a víziló egy szép napon felébredt, belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy szép sárga. 
“Ez meg mi? - álmélkodott, - Ha fehér lennék, az azt jelentené, hogy félek, de miért vagyok sárga? Ezt meg kell kérdeznem valakitől” - és ment a strandra. Nagy csődület támadt, sárga víziló, ilyen még nem volt, mindenki alaposan megbámulta, és kérdezgették, hogy hol vette ezt a szép színt. 

- Valószínűleg lakk – mondták a krokodilok -, a strandlabdánk is így fest.

- Inkább napolaj! – kiabálták a békák.

Csak a libák őrizték meg komolyságukat, legyintettek a szárnyukkal, ugyan, kérem, ők ezen már túl vannak, egészen kis korukban pontosan ilyen sárgák voltak.

- De ti libák vagytok – recsegte a pelikán -, ez nem ugyanaz, én inkább valamilyen betegségre gyanakszom.

S fogta magát, megtörölközött és ment a rendelőbe.

- Hallotta már, doktor úr, hogy a mi vízilovunk egészen megsárgult?

- Hát ez könnyen elképzelhető – válaszolt doktor bácsi -, hisz ő egy egészen rendkívüli víziló, az egyik pillanatban szürke, a másikban fehér, miért ne lehetne időként sárga is?

- Szó sincs itt semmi féle különleges vízilóról, az egész csak butaság volt, azért volt fehér, mert félt az oltástól.

- Hát így állunk – mondta a doktor bácsi -, tehát egy közönséges víziló, akit nem oltottunk be, ezért sárgaságot kapott. S mivel a sárgaság nagyon csúnya betegség, azonnal ágyba kell feküdnie.

Így hát a víziló ágyba került, strandolásról szó sem lehetett. Porokat kell szednie, az ágy mellett ott ült egy nővérke és mérte a lázát.

- Szörnyű – siránkozott a víziló -, így feküdni, mikor mindenki strandon van, hancúroznak, labdáznak és hallgatják a vidám dalokat. Nővérke, nem mesél legalább valamilyen mesét nekem?

A nővérke megsajnálta a vízilovat és belekezdett a mesébe:

Volt egyszer egy víziló, aki szörnyen félt az oltástól….

(Macourek)

Dalocskák

Csiga-biga told ki szarvadat,

ha nem tolod,

összetöröm házadat!

Lepke szállj a tenyeremre,

nem szállok, mert félek,

örülök, hogy élek!

Lassan jár a csiga-biga,

táskájában eleség,

várja otthon lánya, fia,

csiga-biga feleség.

Erdő szélén házikó,

ablakában nagyapó,

lám egy nyuszi ott robog,

az ajtaján bekopog.

Kérlek segíts én rajtam!

A vadász a nyomomban,

gyere nyuszi sose félj,

megleszünk mi kettecskén!

Tekeredik a kígyó, rétes akar lenni,

tekeredik a rétes, kígyó akar lenni.

Kisegér, kisegér,

minden lyukba belefér,

belefér, belefér,

hiszen ezért kisegér. 

Mondókáink

Csigabiga palota,

nosza hol az ajtaja,

Ajtaja nincsen, ablaka sincs,

sehol egy luk hol bekukkints!

Egy, kettő, három, négy,

Te kis cipő hová mégy?

tipp, topp, topogok,

óvodába totyogok.

Fújja a szél a fákat,

letöri az ágat, reccs!

Cini-cini muzsika

táncol a kis Zsuzsika,

jobbra dűl, meg balra dűl,

tücsök koma hegedűl.

Nyuszi fülét hegyezi,

a bajuszát pederi,

Répát eszik,

ropp, ropp, ropp,

Nagy ugrik,

hopp, hopp, hopp.

Alma

Érik az alma,

hajlik a gallya.

Fűre hajlik, mint egy sátor.

sok édes almától.

Szedjük, kapjuk,

habosra harapjuk,-

a többivel mi legyen?

holnapra hagyjuk.

(Csanádi Imre)

Bújócska

Keskeny út,

széles út,

kettő közt egy csorba kút.

Ha benézel, jól vigyázz,

rése száz és odva száz,

ha sokáig kandikálsz,

virradóra megtalálsz.

Kis dió,

nagy dió,

kettő közt egy mogyoró.

Épült benne egy cifra ház,

terme száz és tornya száz,

ha sokáig benne jársz,

esztendőre megtalálsz.

(Weöres Sándor)

A kesztyű

(ukrán népmese)

Ment, mendegélt egyszer egy öregember a kiskutyájával az erdőben. Hogy, hogy nem, az öreg elvesztette az egyik kesztyűjét.

Arra szaladt a kisegér, bebújt a kesztyűbe, és azt mondta:

-          Jó lakásom lesz itt nekem!

Éppen arra ugrándozott egy béka is, bekukkant a kesztyűbe, és kérdi:

-          Ki lakik ebben a kesztyűben?

-          Cincogó a kisegér.

-          Hát te ki vagy?

-          Én vagyok a Brekegő a béka. Engedd meg, hogy veled lakjam!

-          Gyere, nem bánom!

Most már ketten voltak. Arra szaladt egy nyulacska is, meglátta a kesztyűt és ezt kérdezi:

-          Ki lakik ebben a kesztyűben?

-          Cincogó, a kisegér és Brekegő, a béka. Hát te ki vagy?

-          Én Tapsifüles vagyok, a nyulacska. Fogadjatok be engem is!

-          Gyere, ha kedved tartja!

Így már hárman voltak. Egyszer csak arra jön a róka, egyenesen a kesztyű felé tart.

-          Ki lakik ebben a kesztyűben?

-          Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka és Tapsifüles, a nyulacska. Hát te ki vagy?

-          Én vagyok Csalavér, a róka. Engedjetek be engem is!

-          Gyere, ha úgy tetszik!

Most már négyen ültek a kesztyűben. Arra jött a farkas is, megállt a kesztyű mellett.

-          Ki lakik ebben a kesztyűben?

-          Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyulacska és Csalavér, a róka. Hát te ki vagy?

-          Én vagyok az Ordas farkas. Befogadtok-e engem is?

-          Hát gyere, ha gondolod, hogy elférsz!

Bebújt a farkas is. Most már öten voltak. Honnan, honnan nem, egyszer csak arra jött egy vaddisznó.

-          Röf-röf! Ki lakik ebben a kesztyűben?

-          Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyulacska, Csalavér, a róka és Ordas farkas. Hát te ki vagy?

-          Röf-röf-röf! Én vagyok a Röf-röf disznó. Fogadjatok be a házatokba!

-          Mindenki csak a mi kesztyűnkbe szeretne lakni, akinek erre tart az útja! Láthatod, hogy magunk sem férünk már el.

-          Én még meghúzódom valahogy, fogadjatok be!

-          Nem bánjuk, gyere!

Bebújt a vaddisznó is. Már hatan voltak, de olyan szorosan, hogy meg sem tudtak moccani. Alig helyezkedtek el valahogy, hallják ám, hogy zörögnek a bokrok. A medve bújt elő és egyenesen a kesztyű felé tartott.

-          Ki lakik ebben a kesztyűben?

-          Cincogó, a kisegér, Brekegő, a béka, Tapsifüles, a nyulacska, Csalavér, a róka és Ordas farkas meg Röf-röf disznó. Hát te ki vagy?

-          Brum-brum-brum! De sokan vagytok! Én vagyok a Mormogi medve. Fogadjatok már be engem is!

-          Hová fogadjunk be, amikor magunk is szűken vagyunk?

-          Csak meg leszünk valahogy.

-          Hát gyere, ha a kedved tartja, de csak a kesztyű szélére.

Bebújt a medve is. Most már heten voltak. A kesztyű már pattanásig feszült.

Ekkor az öreg is észrevette, hogy útközben elhagyta a kesztyűjét. Visszafordult, hogy megkeresse. A kiskutya előtte futott.

Amint szaladt, egyszer csak látja, hogy ott fekszik a kesztyű az úton és izeg-mozog. Meg is ugatta: „ Vau-vau-vau!” Az állatok erre igencsak megrémültek, kiugrottak a kesztyűből – futott, ki merre tudott.

Az öreg is odaért és felvette kesztyűjét.

Ha az öreg nem talál rá a kesztyűre, az én mesém is 

tovább tartott volna.

A cinege cipője

Vége van a nyárnak,

hűvös szelek járnak,

nagy bánata van a

 cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,

ő is útra kelni.

De cipőt az árva

sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,

szalad a vargához,

fűzfahegyen lakó

Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,

nem ér ő most arra,

mert ő most a csizmát

nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,

a bölömbikának,

kár, kár, kár, nem ilyen

akárki fiának!

Daru is, gólya is,

a bölömbika is,

útra kelt azóta

a búbos banka is.

Csak a cinegének

szomorú az ének:

nincsen cipőcskéje

máig se szegénynek.

Keresi kutatja,

repül gallyrul gallyra:

„Kis cipőt, kis cipőt!”-

Egyre csak azt hajtja.

(Móra Ferenc)

Hatévesek lettünk

Egyesztendős voltam,

épp hogy elindultam.

Aztán kettő lettem,

épp hogy megszülettem.

Három évet éltem.

Én voltam? Nem értem.

Négyesztendős múltam.

S nem volt semmi múltam.

Évem száma öt lett,

Nem volt bennem ötlet.

De most hatéves vagyok,

És okos vagyok nagyon-nagyon.

Így azt hiszem,

Ezt a kort már soha-soha el nem hagyom.

Itt a szemem.....

Itt a szemem, itt a szám

ez meg itt az orrocskám.

/szem, száj, orr mutatása/

Jobbra, balra két karom,

forgatom, ha akarom

/jobb-bal kéz emelgetése, forgatása/

Két lábamon megállok,

ha akarok ugrálok.

/láb mutatása, ugrálás/

Domború hátam.....

Domború hátam, pöttyös a szárnyam,

baktat a fűben hat pici lábam.

Mászom a dobra szárnyamat bontva,

ringat a szellő, ez csak a dolga.

Szállok az égen, nap süt a réten,

hét kicsi pöttyöm csillan a fényben,

ámde megállok, rád ha találok,

nyújtsd fel az ujjad: arra leszállok.

Mondókák

Piros alma csüng a fán,

szakítsd le te barna lány,

leszakítom, megeszem,

mert az almát szeretem.

Ó, ó, ó tündérkaszinó,

akire jut a kilenc

az lesz a fogó.

Hej Gyula, Gyula, Gyula

/comb ütögetése/

Szól a duda, duda, duda

/has ütögetése/

Pest, Buda, Buda, Buda

/váll ütögetése/

Pattogatott kukorica.

/fej ütögetése/

Kifestjük, szépítjük a kis házikót....

aztán birtokba is vesszük

Játék közben...

Készülődés a mese világnapjára

Készítjük a halacskákat, mert a mi termünk volt a halak országa.

Mindenki ügyeskedett és megfestette saját kis halacskáját.

Az aranytulipán